Előre is bocsi a filozófia óráért, de ebben a posztban egy farok sem lesz. (Van a többiben elég, és lesz is még bőven. ;) ) Ez most tényleg olyan igazi blog-dolog lesz, kicsit magamnak, kicsit gondolatban meg egy olyasvalakinek, aki nincs itt, kvázi nem is olvassa, így aztán helyette is kétszer magamnak. De mivel nem (mindig) vagyok egy önző dög, ezért nyilvánosan beszélem meg magammal.

Paradigmaváltás a wiki-szótár szerint = "gondolkodásmód váltás".
Einstein is hozzátett a témához: 
"Nem oldhatjuk meg a problémákat ugyanazt a gondolkodásmódot alkalmazva, amellyel megteremtettük őket."

De nekem legjobban tetszik egy kicsit hosszabb értelmezés egy "Take it easy" című blog szerzőjétől.

"Nem pusztán változás ez, valami más. De mi? 
A paradigmaváltás előszobája a másik fél igazságának elismerése, ami egy nehéz dolog. Persze attól még nem váltok(tudok) paradigmát váltani, mert látom a másik igazságát, elfogadni, megérteni valamit nem ugyanaz, mint mikor elkezdesz az új paradigmád szerint cselekedni.
(...)
A paradigmaváltás az, amikor a gondolkodási és ennek következtében a működési sémánkon változtatunk.
(...)
Ahhoz hogy a munkában vagy a magánéletedben paradigmát válts, ahhoz meg kell mutatnod, el kell mondanod, sőt néha még meg is kell tanítanod a környezetednek is, hogy mit jelent ez a Te számodra. Ha nem teszed, akkor simán félreértik a változást, mert Ők még a régi paradigmában élnek."

Volt itt valaki, akitől elég sűrűn hallottam ezt a kifejezést. Nem igazán tudtam hova tenni, mert soha nem volt hajlandó kifejteni, sem azt, hogy mi a problémája a "paradigmámmal", sem azt hogy mi lenne az a tökély paradigma, amitől majd kinyílik a Paradicsom kapuja, és eljön a (testi? érzelmi?) Kánaán. :napersze: Így levegőbe puffogás maradt, súlytalan nagy szavak. 

Aztán rájöttem, hogy mi okozta a disszonanciát, a szavai üres hiteltelenségét. Hogy nem nekem akart jót, hanem magának kényelmet, szavakkal megváltani a tetteket. Kipuffogta magát, aztán elvonult, hogy majd ha kész van amit megrendelt, akkor visszatér. Ahányszor belekukkantott az életembe, mindig előadta ezt a témát, egy gyufaszálat sem tett odébb, aztán miután megtapasztalta, hogy a galamb még mindig nem sült meg magától, hol ultimátummal, hol anélkül, sértődötten elviharzott. :D :D

Namármost, kérdem én, ha valaki megvívja a maga harcát, akkor vajon arra lesz utána kíváncsi, aki behúzódott a bunkerbe amíg repkedtek a gránátok, vagy arra, aki vele együtt küzdött a csatamezőn? Lehet hogy utóbbi időnként bénázott, esetleg a lábára is lépett, talán fejbe is kólintotta párszor a puskatussal, de hibákat is csak az tud elkövetni, aki ott van. Aki a szarban is ott van, aki a repkedő gránátok közepette is ott van. Hosszú évek óta mindig ott van. Azt hiszem, a győzelmet is azzal hiteles ünnepelni. No meg azzal jó ünnepelni...aki minden szituációban...khm...keményen helytállt. ;) :vigyor: :D  :D 

Szóval, most legszívesebben azt mondanám annak a fedezékbe húzódott sültgalamb vadásznak, hogy nem is mondott akkora hülyeséget... :vigyor:  Szívből remélem, hogy csak a szereposztásban tévedett, de a többiben igaza lesz, és tényleg létezhet érzelmi nyugvóponton is testi Kánaán. :cigi: 

Mert lényegileg ugyebár mégiscsak azért vagyunk itt... ;) :D

 !kep:https://img.huffingtonpost.com/asset/5a206a351900003a00033c50.jpeg?ops=scalefit_720_noupscale