!kep:https://theimpactnews.com/wp-content/uploads/2018/10/613872668-612x612.jpg 

Ha választani kell hogy a vidám Halloween és a részeges Jack O'Lantern vagy a szomorú Mindenszentek és Halottak Napja, részemről szívesebben választanám az előbbit. Választom is, minden évben faragok töklámpást, és a többi adalékban is szívesen résztveszek.
Mégis mindig vannak szívszorító pillanatok, amikor szomorúan gondolok azokra, akik már nincsenek itt.

Jó régen történt. Életem legteljesebb időszaka volt, három vasat tartottam a tűzben egyszerre, és mindegyik egyre csak forróbb lett.
Az egyikükre felnéztem, nagyon okos volt, magabiztos, sikeres. A másik romantikus, aki terített asztalt varázsolt akár egy balatoni stégre az éjszaka közepén, hogy holdfényben vacsorázzunk a vízcsobogás zenéjére. A harmadik pedig úgy tudott játszani a testemen, mint Paganini a hegedűjén. Összeállt a Tökéletes, csak éppen három főből. :( Működött! Életem legszebb évei voltak.

Az idill egy banánhéjon csúszott, ahogy lenni szokott, és egyszercsak minden darabokra esett szét... tudomást szerzett mindenki mindenkiről, majd ez fokozatosan felfejlődött mint egy tragikomédiában... míg végül tetemre hívtak, hogy válasszak.

Nem tudtam választani, csak őrlődtem, és nem ment. Egy nap késő éjjel mentem hazafelé az utcán, felnéztem a csillagos égre, és nagyon erősen arra gondoltam, hogy ugyan én a tudományon kívül nem sok dologban hiszek....de ha mégis létezne valamilyen sors, karma, vagy egyéb felső hatalom, akkor most könyörgöm válasszon helyettem mert én nem tudok.

Persze nem rajzolódott ki az égen egyetlen név sem, és nem suttogtak hangok sem semmit, nem történt semmi különös...én meg hazaértem. :napersze: 

Másnap kezdetét vette életem legborzalmasabb hónapja. Azzal kezdődött, hogy egyikük vidéken kapott vezető állást, amiért megérte elmennie, de nagyon messze és nagyon hirtelen. Másikuk néhány napra rá kórházba került. Bementem hozzá. Akkor még tudtunk beszélni, de napról napra rosszabbul lett, és egy nap lélegeztetőgépen találtam rá az intenzíven. Minden nap bementem, de minden nap ugyanolyan reménytelen és felfoghatatlan volt. Aztán egy nap jött a rettegett telefon... feladta. Alig tettem le a telefont, a következő hívás az volt, hogy a harmadikat baleset érte, súlyos sérülésekkel vitte el a mentő. Felfogni sem tudtam, csak tébláboltam tehetetlenül. Fel akartam hívni az elsőt vidéken (ő orvos volt), hogy megtudjam, mik az esélyek ilyen szituációban. Üzenetrögzítő vette fel, a mobilja kikapcsolva. A munkahelyén hebegtek-habogtak...végül a testvérétől tudtam meg, hogy pár nappal ezelőtt magas láza volt, egyedül volt, beült a fürdőkádba, nyilván azért hogy hűtse magát...elvesztette az eszméletét... mire megtalálták, már késő volt. Véletlenek tragikus sorozata volt, mire eltelt a hónap, mindenkit és mindent elveszítettem, aki-ami fontos volt számomra.

A második túlélte a balesetet és felépült, de nem maradtam vele. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy az életem már nem én irányítom, ez többé már nem az én életem. :(

Akkor mindent újrakezdtem. Rég volt, de két ideillő és fontos tanulságot igyekszem nem elfelejteni.

Az egyik, hogy bár az élet választások sorozatából áll, de az ember saját választásaiból, és soha nem szabad választásra kényszeríteni egy másik embert. Nem tűröm és nem teszem. Vagy elfogadok, vagy továbbmegyek, de nem kényszerítek senkit hogy válasszon. És ha valaki választásra kényszerít, akkor többé nem gondolkodom rajta, biztosan nem őt választom.

A másik, hogy amíg valaki-valami elérhető, a léte, a közelsége természetes... nem vesszük észre hogy mennyire értékes. Kevés rosszabb dolog van annál, mint amikor valakinek a fontosságát akkor fogjuk fel, amikor elveszítjük. :(

Törékeny dolog az élet. Olyan törékeny, mint egy vigyorra kifaragott és kiszárított töklámpás a benne pislákoló mécsessel. Néha egy szellőn múlik.

Ez a pár nap a lehető legvegyesebb ünnep, egy kicsi innen, egy kicsi onnan. Van amelyik nép az életet ünnepli, van amelyik a szellemeket, van amelyik egyéb legendákat és hiedelmeket elevenít fel, kész káosz hogy tulajdonképpen mi miért van. :) 

Minden évben azt remélem, hogy majd kicsit kevésbé fognak hiányozni. És bár halványulnak az emlékek, és rengeteg új élmény ér...de mégis minden évben pontosan ugyanúgy hiányoznak. 

Lehet bármennyi barátunk, szerettünk, szerelmünk, minden ember egyszeri, egyedi, és megismételhetetlen. Faraghatunk töklámpást vagy gyújthatunk gyertyát, mégis a legfontosabb hogy addig értékeljük és törődjünk valakivel, amíg velünk van és megtehetjük. 


[html][/html]