Ezt a mondatkezdetet gyakran használja az ember 6 éves kora alatt, az oviban. A gyerekek amikor azt akarják érzékeltetni hogy most hűde komolyan és nagyon... :) erre szókaratéban alkalmasnak tűnik a "mindig" és a "soha". Persze aztán 5 perc múlva már se mindig se soha nincsen... olyankor még igen rugalmasan gondolkodik az ember. ;)

Egy felnőtt szájából már másképpen hangzik mindez. Ez a két szó lassan de módszeresen építgeti a börtön falait, amit az emberek többsége maga köré épít. Hopp, egy korlát ide, egy oda, arra sem és arra sem...míg bezárul. Azt hiszi a fal védi a világ ellen, közben pedig a saját börtönébe záródik be, hogy aztán felháborodottan rázza két ököllel a rácsokat. És a spirál végén ott vigyorog a magány. (És nem, a magány ellen nem használnak a csakszexésmássemmi típusú kalandok, csak elmélyítik azt.)

Ezen gondolkodtam, míg leveleket törölgettem. 

Ha jól számolom, ez életemben a hetedik sohatöbbé, ahol egy bármilyen olyan kapcsolat ér így véget, ami egykor fontos volt. Ebből 3 esetben a halál szakított el minket egymástól, azon nincs mit filozófálni, szar dolog elfogadni de nincs választás. 

Életem első sohatöbbé élménye az volt, amikor még gyerekkoromban kaptam egy kismacskát. Tündéri kis állat volt, kedves, hízelgő kis szőrpamacs. Aztán elkezdett nem enni, csak gubbasztani. Estére alig állt a lábán és én könyörögtem a szüleimnek, vigyük el a kórházba. Akkor jártam először éjszakai buszon...és bevittük a kórházba, adtak neki pár vitamin injekciót, és azt mondták mást nem tehetnek. Én egész éjjel az ölemben tartogattam és beszéltem hozzá. Ha félek, mindig sokat beszélek. Aztán egyszercsak nem mozdult többé. És belém mart az elkeseredés, hogy nem tehetek semmit, és elveszítettem. Szörnyű érzés volt, meg sem tudtam szólalni, nem tudtam felfogni.

Felnőttként két számomra fontos ember halt meg hirtelen módon. Nem tudtam tőlük elbúcsúzni. Csak álltam hülyén mindkét temetésen, és azt vártam, majd megjelenik a kedvenc vicces gatyájában, hátulról befogja a szemem és azt mondja hihi, vicc volt. De sajnos valóság volt. :( És semmit sem tehettem, csak kullogtam az események után.

Milyen ember lehet az, aki ezeket a szörnyű érzéseket szándékosan akarja megélni, vagy mással megéletni? Mi lehet rosszabb a sohatöbbé típusú veszteségeknél?! Mi lehet akkora dolog hogy élve eltemessünk valakit akit nem lenne muszáj?

Amíg nem regisztráltam az eróra, más módját nem is ismertem ennek a sohatöbbé típusú elválásnak. Teljesen elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaki képes, vagy akar magában élve eltemetni olyasvalakit, aki közel áll hozzá. A közel lehet bárhogyan, szellemi, testi, érzelmi síkon. Mind közel lehet. Mennyire konzisztens az ember a korábbi saját magával, amikor ezt reálisnak érzi? 

Ahogyan már a Ghosting című posztomban írtam, ha készítünk egy metszetet egy adott időpillanatban az egyén körüli világról, akkor találunk benne nagyon kevés számára vonzó embert, néhány taszítót, és irgalmatlanul sok közömböset. Ezért valahogy úgy éreztem egész életemben, hogy óriási pazarlás eldobni olyat, ami nem tartozik abba a hegynyi közömbös masszába. Gyűjtöttem a kincseket, hiszen nagyon kevés lehet belőlük. A barátaim mindig is a barátaim maradtak, az exeim barátaimmá, kedves ismerőseimmé avanzsáltak át, de aki egyszer kiemelkedett a tömegből, az soha nem esett oda vissza. Ha valakit szeretek, az mitől múlna el? Legfeljebb változik, alakul, másik bugyorba kerül. Persze, van olyan hogy akár évekig nem úgy alakul az életünk hogy találkozunk, de évek múltán is ugyanazzal az örömmel öleljük meg egymást. És időről időre valamelyikünk felbukkan hogy egy jót beszélgessünk. Kedvelem az ilyen beszélgetéseket, mert nagyon őszinték. Ki mással lehetne az ember őszinte, mint azzal, akivel már minden lehetséges bűn oda-vissza elkövetődött, minden lehetséges negatív következmény megvalósult, és mégis itt vagyunk és örülünk egymásnak?! :) Hát ez a totális kötetlenség, nulla képmutatás, tét nélkül.

Családtagokat leszámítva összesen három közeli ismerőstől búcsúztam temetésen. Magamban azt próbáltam felidézni, vajon mindent elmondtam-e nekik amit szerettem volna, vajon mindent megtettem-e amit tehettem hogy örömöt vigyek az életükbe - amíg lehetett. Próbáltam felidézni az utolsó beszélgetésünket (a sors fintora, szinte soha nem tudja az ember akkor és ott hogy utolsó), az utolsó mosolyt, az utolsó érintést. Mindig jutottak eszembe dolgok, ami elmaradt...és gombóc nőtt a torkomban, megérintett az igazságtalanság, a veszteség. A halál kegyetlen, nagyon kegyetlen, tényleg sohatöbbé...csapó vége és nincs apelláta.

Aztán itt az erón kellett megélnem először élő emberrel a sohatöbbét. Mit mondjak...furcsa volt. Természetellenes, éssszerűtlen, hamis. Azóta is az. Nem, nem fogunk összefutni és egy kávé mellett elbeszélgetni akár évek múlva hogy na mi van veled, mi történt azóta, nem köszönünk egymásnak mint az ismerősök. :) Hanem sohatöbbé, és pont. Mint az oviban. De nem egy felsőbb hatalom döntött így, hanem önzés, ostobaság.

Minden sohatöbbének van könyvnyi története.
De szerintem soknak ugyanaz a gyökere. Birtoklási vágy. Szerintem pedig senki nem birtokolhat senkit. Miféle szeretet az, aki ki tudja dobni a másikat mint egy szemetet, ha nem teljesíti az önző feltételeit?! Mielőtt félreértés lenne, az természetes hogy mindenkinek vannak elvárásai és minimum szint ami az ő boldogságához kell. Ha ez nem teljesült, bizonyos relációk kizártak, partnernek alkalmatlan. De (sajnos vagy szerencsére?) ettől a szeretet nem változik. Én is volt hogy átraktam valakit a szívemben egy másik bugyorba, mert néhány vele járó tulajdonságot én nem akartam volna beépíteni az életembe. De nem a kukába hajítottam!!! :) Az őszinte szeretettel a másik semmissé tétele biztosan nem fér össze. Kár is lenne érte, évek múlva ezek a legérdekesebb találkozások, a legtutibb barátságok, évtizedeken ívelnek át és mindent túlélnek. Szerencsére van belőlük pár, és örülök nekik.

Hosszú az egó útja amíg elér oda hogy elfogad és nem toporzékolva zsarol és követel hogy aztán sértődötten eloldaloghasson, mint anno az oviban. Szerintem a legtöbben azért nem jutnak el igazi magasságokba, mert a nagy önvédelemben rég befalazták magukat, hamis elvekkel, kényszeres ideológiákkal, soha meg nem valósuló ábrándokkal, kudarcokból épült gyávasággal, és a börtöneikből és kényszereikből többé már nem menekülhetnek. Nem repülhet az akinek a sérült egója vasgolyóként húzza a szárnyát és úgy kezdi hogy visszaüt. 

Másik dimenzióban vagyunk. A komfortzónán belül és kívül. És aki nem mer kimenni az odabenn marad, önmagával.

Mindig nehéz ez, szomorú dolog felnőttként eltáncolni az ismerős és gyerekes sohatöbbé rituálét, szerintem totál abnormális dolog. Mindig természetellenes úgy viszonyulni egy élő emberhez mintha meghalt volna. Sőt...még úgyabban. Mintha nem is élt volna. Nekem ez bizarr. Nem dől össze tőle a világ, de azok közé a dolgok közé sorolom, amiket eltörölnék egy lazább és boldogabb világban, a sorbanállással és a kréta csikorgásával együtt. :)

Hát legyen. Egy kezemen (egy ujjamon :) ) meg tudom számolni hányszor tettem ilyet. Végül kitöröltem a leveleit, az üzeneteit, telefonszámát, mindent ami volt... üres a lap. 

Hát kalandra fel, ideje sokkal de sokkal vidámabb dolgokkal teleírni. ;) :D


!kep:https://www.eropolis.hu/imgs/USERGALL/BLOGIMG/a91f17420180606204429.jpg